Vicces történetek

Vicces történetek – Kálmánka és az élet pofonjai

Üdv itt, ahol a történetek nem akarnak okosak lenni, csak őszinték, esetlenek és néha fájdalmasan viccesek 😄

A Vicces történetek oldalon olyan sztorikat találsz, amelyek valós élményekből születtek – az enyémből, ismerősökéből, vagy olyan figurákéból, akikről jobb lett volna nem tudni… de már késő.

Itt bukkan fel Kálmánka is – az a fajta ember, aki sosem keresi a bajt, a baj mégis mindig megtalálja őt. Néha egy kocsmában, néha az utcán, néha ott, ahol a józan ész már rég hazament.

Mire számíthatsz?
❥ kínos félreértésekre
❥ rossz döntésekre, még rosszabb következményekkel
❥ élethelyzetekre, ahol már csak nevetni lehet
❥ és történetekre, amik után azt mondod: „Na jó… ilyen nincs.”

Ezek a sztorik nem tanítani akarnak. Nem szépítenek, nem moralizálnak. Csak elmesélik, milyen az élet, amikor nem úgy alakul, ahogy tervezted.

Dőlj hátra, olvass bele – és ha magadra ismersz valamelyik szereplőben… az már nem az én hibám 😉

1. FEJEZET – KÁLMÁNKA NAGY DOBÁSA

Kálmánka, a cigányember, épp a „Nagy Dobásra” készült. Legalábbis ő így nevezte azt a tervet, amivel ismét megpróbált volna kitörni a szegénységből. Persze, eddigi „nagy dobásai” inkább csak kisebb pofonokat eredményeztek.

Volt már ő „ékszerész”, „műkincskereskedő”, sőt, még „jósnő” is. Mindig akadt valaki, aki bedőlt a szövegeinek, de aztán valahogy mindig kiderült, hogy Kálmánka ügyesebben bánik a szavakkal, mint a tettekkel.

Most épp egy bankot nézett ki magának. Nem ám akármelyiket, hanem a város legnagyobb, legbiztonságosabb bankját. Kálmánka úgy gondolta: ha már lúd legyen kövér, akkor raboljon nagyot.

Persze, a terv ezúttal is olyan volt, mint ő maga: kicsi és ügyetlen. De Kálmánka nem adta fel. Hiszen, ahogy a mondás tartja: „Sok lúd disznót győz.” Ő pedig egy igazi „lúd” volt a bűnözők világában.

Kálmánka, a maga ötven kilójával és másfél méterével, a gumicsizma-szerű bőrével, nem éppen a „rettegett bűnöző” képét mutatta. De a szíve tele volt merész álmokkal, a feje pedig még merészebb tervekkel.

Most, hogy a „Nagy Dobás” előtt állt, Kálmánka érezte, hogy ezúttal minden más lesz. Érezte, hogy sikerülni fog. Érezte, hogy hamarosan ő lesz a város leggazdagabb cigányembere.

Persze, az is lehet, hogy megint csak egy nagy pofont kap majd. De Kálmánka nem foglalkozott ezzel. Ő csak a „Nagy Dobásra” gondolt. Arra, hogy végre megmutathatja a világnak, hogy ő is valaki.

Kálmánka mély levegőt vett, és elindult a bank felé. A „Nagy Dobás” kezdetét vette.

2. FEJEZET – A NAGY RABLÁS

Kálmánka belépett a bankba. Az elegáns márvány előcsarnok, a csillogó kristálycsillárok és a nyakkendős banktisztviselők egy pillanatra megzavarták. De Kálmánka gyorsan összeszedte magát. Hiszen ő nem egy hétköznapi látogató volt, hanem egy "rettegett" bűnöző!

Kálmánka előhúzott egy játékpisztolyt a zsebéből. Persze, igazi fegyvere nem volt, de a játékpisztoly is megteszi, gondolta. Legalábbis remélte.

"Állj meg mindenki! Ez egy rablás!" - kiáltotta Kálmánka, de a hangja olyan vékony volt, hogy alig hallatszott. A banktisztviselők és az ügyfelek először azt hitték, hogy valaki viccel. De aztán meglátták Kálmánka "fegyverét", és rájöttek, hogy a helyzet komoly.

Kálmánka odalépett az egyik banktisztviselőhöz, és követelte, hogy adja át neki a pénzt. A banktisztviselő, aki egy nagydarab, kopasz férfi volt, először megijedt. De aztán észrevette, hogy Kálmánka csak egy játékpisztolyt tart a kezében.

A banktisztviselő elmosolyodott, és azt mondta: "Kisfiú, menj haza játszani! Ez nem a te napod."

Kálmánka nagyon dühös lett. "Én nem vagyok kisfiú! Én egy igazi bűnöző vagyok!" - kiáltotta, de a hangja még mindig vékony volt.

A banktisztviselő megragadta Kálmánkát, és kidobta az utcára. Kálmánka a földre esett, és a játékpisztoly is kigurult a kezéből.

Kálmánka nagyon csalódott volt. A "Nagy Dobás" megint kudarcot vallott. De Kálmánka nem adta fel. Felállt a földről, és elindult hazafelé. Útközben azon gondolkodott, hogy mihez kezdjen. Tudta, hogy a bűnözés nem az ő útja. De mi mást csinálhatna?

3. FEJEZET – KÁLMÁNKA ÉS AZ ELŐKELŐ SZETT

Kálmánka fájó fenékkel és megtépázott önbecsüléssel botorkált hazafelé. Nem volt szokatlan számára, hogy a földön köt ki, de azért mindig reménykedett benne, hogy egyszer úgy is távozhat egy helyről, hogy nem hajítják ki, mint egy lejárt szavatosságú konzervet.

Ahogy lépdelt a városban, minden egyes mozdulatával egyre jobban érezte a nadrágja hátulján keletkező huzatot. Egy óvatlan pillanatban, amikor átmászott egy kerítésen (mert a kapun átsétálni túl egyszerű lett volna), határozott reccsenés hallatszott. Kálmánka szíve kihagyott egy ütemet. A nadrágja – az a gyönyörű, márkásnak látszó darab – hivatalosan is befejezte földi pályafutását.

Ez a nadrág amúgy sem volt akármilyen! Ez volt Kálmánka „üzleti” nadrágja, amit az előző gigabizniszből szerzett, amikor eredeti Adibasz cipőket árult a piacon. Egy időben azt hitte, hogy ezzel fogja megcsinálni a szerencséjét. Elvégre ki ne akarna olcsón hozzájutni egy „egészen hiteles” márkához? Az más kérdés, hogy a vevők valamiért reklamáltak, amikor a cipő három lépés után szétesett, és Kálmánkát a piacon kergetve akarták visszakövetelni a pénzüket. Ő persze ravaszul megoldotta a dolgot: elszaladt. De a biznisz ennek ellenére gyorsabban dőlt be, mint az ő bankrablási terve.

A nadrágot akkor egy kétségbeesett vevőtől szerezte, aki a cipőért akart fizetni, de végül inkább nadrágban hagyta ott a standot. Kálmánka azóta is büszkén hordta, mert úgy érezte, hogy ezzel a ruhadarabbal az üzleti zsenialitását is magán viseli.

És most, ez a szent nadrág… elhasadt. Ráadásul pont a legrosszabb helyen.

Kálmánka óvatosan kitapogatta a károkat. Nagyon úgy tűnt, hogy a huzat nem csupán illúzió volt. Hogy a helyzetet tovább fokozza, ekkor egy szellő is végigsöpört az utcán, és Kálmánka fenekénél olyan légáramlat keletkezett, mintha egy hurrikán épp egy légkondicionálón keresztül próbálna kijutni a szabadba.

Ekkor elhaladt mellette egy öreg néni, aki egy pillantást vetett Kálmánka szakadt nadrágjára, majd keresztet vetett, és sietősen továbbállt. Egy másik járókelő próbálta elfojtani a nevetését, de végül olyan hangosan röhögött fel, hogy egy galamb ijedtében lepottyantott valamit Kálmánka vállára.

A narrátor ekkor már alig tudta türtőztetni magát. Nos, kedves olvasó, ha eddig azt hittétek, hogy Kálmánka napja nem lehet rosszabb, most itt az ideje, hogy ezt újragondoljátok!

Miközben Kálmánka a hasadékot próbálta diszkréten eltakarni (ami nagyjából olyan sikeres volt, mintha egy papírzsebkendővel akart volna elrejteni egy lakótelepi épületet), elhatározta, hogy hazaérve új ruhát szerez. Bár az ő világában a „szerzés” ritkán jelentett bolti vásárlást…

Ahogy hazafelé haladt, az utca összes kutyája valamiért izgatottan rohant utána. Hogy az elszakadt nadrág, a huzat vagy a Kálmánkára hullott galambszerencse okozta-e ezt, azt sosem tudjuk meg. Egy biztos: Kálmánka kalandja még messze nem ért véget.

4. FEJEZET – KÁLMÁNKA BIRODALMA

Kálmánka végre hazaért. Azaz… visszaérkezett oda, ahol lakott. Mert az „otthon” szó túlzás lenne erre a rozoga viskóra, ami leginkább egy kísértetjárta csirkeól és egy földrengés utáni romhalmaz szerelemgyereke volt.

A ház (vagy amit annak nevezett) dicső múltját egyértelműen megőrizte: a falakon hatalmas repedések futottak végig, az ajtó úgy nyikorgott, mintha épp horrorfilm forgatása zajlana, és a tető… nos, az egy esős napon inkább jelentette az égbolt átlátszó változatát, mintsem egy időjárásbiztos fedélszéket.

A villany? Hát, az legutóbb akkor volt, amikor a szomszéd udvarából véletlenül átnyúlt egy kósza fénycsóva. De az is gyorsan megszűnt, amikor a tulaj észrevette, hogy Kálmánka az ő hosszabbítójáról próbálta „kölcsönvenni” az energiát. Azóta Kálmánka „önellátó” életmódra váltott – vagyis inkább gyertyafényes romantikában tengette napjait.

Miközben a nadrágja szakadásával mit sem törődve átlépett a küszöbön (vagyis a deszkán, ami már csak emlék volt egykori ajtókeretéről), Kálmánka egyetlen gondolattal volt elfoglalva: ENNI KELL!

AZ ÉHES GÉNIUSZ

Bevetette magát a konyhába, ami valójában csak egy asztalt és egy billegő gáztűzhelyet jelentett – utóbbit még akkor is hiába gyújtotta volna be, ha lett volna gáz. Mert nem volt.

Felkattintotta az egyetlen szekrény ajtaját (ami természetesen leszakadt és a lábára esett), majd izgatottan kutatni kezdett. Egy pillanatra felcsillant a remény! A polcon ott állt egy konzerv!

– Igen! Megmenekültem! – kiáltotta diadalittasan, majd közelebbről is megnézte a dobozt.

A felirat szerint füstölt hering volt benne. A lejárati dátum szerint pedig még a dinoszauruszok is megkóstolhatták volna.

Egy pillanatra elgondolkodott. Végül is, ha az éhség nagy úr, akkor Kálmánka a hűséges szolgája. De amikor kinyitotta a dobozt, olyan szag csapta meg, hogy még a ház faláról is lepotyogott néhány darabka vakolat. A konzervtől menekülő legyek sírva követeltek kártérítést.

– Áhh, ezt még én sem bírom! – köhögte, és kivágta a dobozt az ablakon, ahol az azonnal egy kóbor macska áldozatává vált. A macska egy másodperccel később eszméletlenül dőlt el.

A NAGY ELMÉLKEDÉS

Kálmánka az asztalra rogyott. A gyomra korgott, a szeme előtt kajás hallucinációk lebegtek: kenyerek repkedtek előtte, kolbászeső hullott az égből, és még egy darab rántott hús is rákacsintott.

De ő nem adhatta fel. Ő nem egy hétköznapi ember volt. Ő egy jövőbeli legenda!

– Mert mit számít ez a kis nélkülözés? – kezdte fennhangon, miközben széles mozdulatokkal mutogatott a levegőbe, mintha egy hatalmas közönség előtt tartana beszédet. – Mit számít az, hogy most még áram nélkül élek, hogy még a kutyák is jobban esznek nálam? Mert tudjátok, kedves közönség… én egy nap NAGYON gazdag leszek!

A képzeletbeli közönség ujjongott! (Legalábbis a fejében.)

– Hamarosan a legmenőbb öltönyökben fogok járni! Armani? Ugyan, én Kálmánmani-t fogok hordani!

A szél megmozgatta az ablak mellett lógó szakadt függönyt, mintha helyeselne.

– Olyan nagy lesz a házam, hogy a mostani viskómat beépítem a fürdőszobámba kutyaólként!

A patkány, aki épp a sarokban lakott, sértődötten szipogott.

– És étel! Annyi étel lesz, hogy minden reggel egy új csülköt kezdek el, és meg sem eszem, csak mert megtehetem!

A gyomra erre hatalmasat kordult, mintha sztrájkolni akarna.

– Én leszek az üzleti világ királya! Az emberek azért jönnek majd hozzám, hogy tanácsokat kérjenek! Én leszek a cigány Elon Musk!

Ebben a pillanatban az asztal, amin állva szónokolt, hirtelen megadta magát, és egy hatalmas reccsenéssel összecsuklott alatta. Kálmánka fenékre esett, és a por úgy szállt fel körülötte, mint valami olcsó füstgép egy falusi diszkóban.

Egy pillanatnyi csend után a narrátor végül megszólalt:

Nos, kedves olvasó, ha valaha is azt hittétek, hogy a siker mindenkinek az ölébe hullik… akkor nézzétek meg Kálmánkát, és gondoljátok át még egyszer.

5. FEJEZET – A RÁNTOTT HÚS ÁLOM

Miután Kálmánka nagy filozófiai magasságokba emelkedett, elérkezett az idő, hogy végre aludjon egyet. Hiszen a nagy ötletekhez nem árt egy kis pihenés, de azért nem ám akármilyen pihenésről beszélünk! Kálmánka épphogy lehuppant az ágyára, ami a szobájában egyetlen tömött matrac volt – ja, meg pár rakás régi újság, amiken még a szomszéd kiskutya is aludt. Na, de nem baj, legalább ingyen volt!

Ahogy Kálmánka álomba merült, a világ minden baját, minden szegénységét hátrahagyta. Ám álmai nem voltak éppen a legszürkébbek. Sőt! A szoba hirtelen egy hatalmas étteremmé alakult, ami egy igazi “Nagy étkező” volt, ahogy Kálmánka szokta mondani, és az étlap tele volt mindenféle finomsággal: rántott hús, pörkölt, lángos, és persze az elmaradhatatlan rácsos túrós csusza – na, de azt csak bent volt a konyhában. Még egy díszes étteremkirály is előlépett, akit Kálmánka egyből imádott, mint a friss házi kenyeret.

De ami ezután következett, az mindent vitt. Kálmánka nem volt rest, hanem rögtön elindult a húsos tál felé, amiben egy egész rántott falat volt, ami úgy csillogott, mintha a nap sütött volna rá a Szent Mihály-hegyről. Kálmánka pedig nem volt rest, és rögtön meg akarta ragadni azt a csodálatos húst.

– Na most, kiskutya! – mondta magában, miközben elindult a falat felé, és minden egyes lépéssel azt érezte, hogy végre ki fog törni a nyomorból. De nem volt könnyű dolga! A hús táncolni kezdett! Igen, jól olvasod, az az istenverte rántott hús egyszer csak úgy pattogott, mint egy ugráló gumimaci!

Kálmánka utána vetette magát, de az a hús, mintha egy egész futballcsapat játszott volna vele. Ahogy Kálmánka próbálta utolérni, az a kis rántott falat mindig egy lépéssel előrébb járt, mint egy okosabb, de gyorsabb cigány, aki mindent tud, hogy hogyan kerüljön el minden helyzetből!

– Hé! – ordította Kálmánka, miközben próbálta megfogni, de a hús csak ugrott, pörgött és ugrott tovább, mintha a szomszéd is azt mondta volna neki, hogy "jó, majd én meg foglak téged!"

De Kálmánka nem adta fel. Ő, mint minden rendes cigány, kitartóan próbálkozott. Bár már a saláta is a nyakába kelt! Igen, az a kis felfújt zöldség megpróbálta őt megfojtani, de Kálmánka nem hagyta, mint mikor a múltkor a munkahelyén a főnök megharapta a kezét.

Kálmánka most már elég bosszúsan figyelte a táncoló ételt, és kicsit meg is sértődött, mert miért ne? Ő volt a legjobb, és most egy szimpla rántott hús verte meg. Ahogy leült a tányér mellé, hirtelen egy hang ütötte meg a fülét.

– Kiskutya, miért nem figyelsz? – szólt neki Zoltán, egy olyan pofás figura, aki mindig is szeretett enni, és amit Kálmánka mindig is irigykedett. Zoltán éppen egy pörköltet eszegetett a háttérben, miközben két kolbászt harapott le egy falatban.

– De hát én itt üldözöm azt a rohadék húst! Miért nem segítesz? – kérdezte Kálmánka, miközben teljesen elcsigázott volt.

Zoltán mosolygott, de nem segített, csak rágyújtott egy cigire, és elvigyorodott.

– Hát, ha nem vagy képes megfőzni azt a rántott húst, akkor inkább pihenj egyet, kiskutya!

Kálmánka összeszedte minden erejét, és egyszer csak elkapta a táncoló húst, ami végre megadta magát. De ekkor valami szörnyű dolog történt.

Kálmánka hirtelen ébredt, és észrevette, hogy nincs semmi a kezében, csak egy száraz kenyér darab, amit a falon lévő polcról rángatott le. Még a hús szaga is eltűnt.

– Hát hogy az a rohadt! – csattant fel Kálmánka. – Ez egy átverés volt, uram!

Most aztán rájöhetett, hogy az élet sosem lesz olyan, mint egy álom, és a legjobb étkezések is csupán egy-egy száraz kenyér darabnál érnek többet. De nem baj, holnap majd kiderül.

6. FEJEZET – KUKÁS KALANDOK

Kálmánka reggel felébredt, és egyből tudta, hogy ma is nem lesz egyszerű napja. A gyomra üresen morgott, mintha egy kisebb kutya veszekedne benne. Rápillantott a ruhájára, amiben már két napja rohangált: a szakadt nadrág, ami már inkább textil darabkákból állt, és a lepusztult póló, amiben már inkább egy pirítósnak nézett ki, mint ruhadarabnak.

Na, nem baj, a fontos most a kaja volt. Kálmánka úgy döntött, hogy a város legnagyobb kincsét keresi: az ételt! Egy gyors, fél perc alatt összedobott hajmosás és egy cigi után elindult.

A város sarkán, a reggeli napfényben már dübörgött a szemetesek illata, amit Kálmánka imádott. Olyan jó kis lakoma várt rá, hogy el is kezdte a szokásos szokásait: elkezdett turkálni a szemetesekben.

„Egy kis tojásos szendvics biztos nem ártana…” – mondta magában, miközben kiforgatta az első kukát. És valóban, egy foltos kenyérhegyet talált, ami már csak nyúzottan nézett ki. De Kálmánka nem volt finnyás, mindent megeszik, ami nem fut el előle.

„Na, végre!” – mondta elégedetten, miközben felzabálta a kenyérdarabot, amit épp talált. A gyomra ugyan még mindig üres volt, de legalább elhallgatott egy kicsit.

Közben Kálmánka körbenézett, mintha valami kincsesládát keresne, és találkozott egy régi, kopott pizzás dobozzal. Miért ne? Megfogta, és már bele is harapott. Közben azt gondolta: „Ha ez a világ legjobb pizzája, én már nem is tudom!”

És persze, nem állt meg itt. Turkált tovább, mintha ő lenne a város legnagyobb felfedezője, aki kincseket hoz a felszínre. Egy régi dobozban egy darab régi pörköltet talált. „Na, most már király vagyok!” – mondta Kálmánka, miközben felmosott egy falatot, mintha egy étteremben lenne.

Kálmánka az utolsó falatot majszolva úgy döntött, hogy befejezi a reggelit, és elindul egy újabb felfedezésre. „Ha a kukák így folytatódnak, ma lehet, hogy még egy húsleves is összejön!” – mondta, miközben boldogan lépett tovább, szakadt nadrágban, és a világ legnagyobb kalandorának érezte magát.

Kálmánka, miután a város szívében található kukákat mind kiforgatta, úgy döntött, hogy a város végén lévő legnagyobb és leghanyagoltabb szemétkupacot is megvizsgálja.

Az egyik rozzant szemetes közepén egy tálra bukkant. A dobozon furcsa írásjelek voltak, mintha egy másik világ üzenete lenne.

Amint kinyitotta, egy görbe, izzó tárgyat talált benne. Nem fényt sugárzott, hanem valami furcsa energiát.

„Hú, kiskutya, ezt nem gondoltam volna!” – mondta Kálmánka, majd zsebre vágta.

„Kiskutya, most már a jövőmet is építem!” – mondta magában, miközben hazafelé indult.

7. FEJEZET – KÁLMÁNKA A MILLIOMOS MORE

Kálmánka, miután a kukás kalandok során szert tett a rejtélyes, izzó tárgyra, úgy érezte, mintha a szerencse istenei – vagy legalábbis a szerencsétlenkedők istenei – végre rákacsintottak volna. Hiszen ki ne örülne egy zsebében lapuló, ismeretlen eredetű, de annál ígéretesebb "kincsnek"? Persze, Kálmánka nem az a fajta volt, aki a dolgok mélyére ás, vagy éppen a használati utasítást tanulmányozza. Ő azonnal a pénztárcáját látta maga előtt, amint megtelik a "Nagy Dobás"-hoz hasonlóan nagy címletekkel. Már hallotta is a csilingelő forintokat, ahogy egymáshoz dörzsölődnek a képzeletbeli erszényében.

Így hát, ahelyett, hogy otthon, gyertyafény mellett (ami nála épp olyan gyakori volt, mint a telihold) belemélyedt volna a tárgy rejtelmeibe, egyenesen a városi zálogház felé vette az irányt. Tudta, hogy ott aztán nem kérdeznek sokat, csak fizetnek – legalábbis remélte. Persze, Kálmánka reményei általában olyanok voltak, mint a szúnyogcsípés: pillanatnyilag kellemetlenek, de aztán hamar elmúlnak.

A zálogház ajtaja nyikorgott, mintha maga a halál nyitná meg a kapuit, csak épp kicsit rozsdásabban. Kálmánka belépett, és máris megcsapta a dohos levegő és a régiségek sajátos illata. Olyan volt, mint egy időkapszula, amiben a múlt legkevésbé illatos emlékei rekedtek meg. Az öreg, szemüveges zálogházi ürge épp egy ócskának tűnő aranyórát vizsgált, de amint meglátta Kálmánkát, egyből felélénkült. Persze, nem az örömtől, hanem a zsákmány reményétől.

– Na, more, mit hoztál ma? Valami értékeset? – kérdezte, miközben gúnyos mosollyal mért végig Kálmánkát és a szakadt nadrágját, ami már inkább hasonlított egy szélfútta, rojtos függönyre.

– Persze, öregem, itt a kezemben a főnyeremény! – felelte Kálmánka, és előhúzta a zsebéből a dobozt, ami olyan feltűnő volt, mint egy pingvin a sivatagban. – Nézd csak meg ezt a szépséget!

Az öreg ürge kíváncsian odahajolt, és megvizsgálta a dobozt. Az arca egyre jobban eltorzult, ahogy meglátta a furcsa írásjeleket, amik leginkább a macskakaparáshoz hasonlítottak, és a dobozban rejlő izzó tárgyat, ami olyan volt, mintha egy szentjánosbogár ragadt volna bele egy befőttesüvegbe.

– Ez meg mi a csoda? Valami ufó cucc? Nem robban fel? – kérdezte, miközben óvatosan megérintette a dobozt, mintha egy tarantulát simogatna.

– Ugyan, öregem, ne viccelj már! Ez egy ősi ereklye, egy igazi kincs! – vágta rá Kálmánka, aki ilyenkor mindig olyan lelkes volt, mint egy kisgyerek a karácsonyfa alatt, még akkor is, ha tudta, hogy a fa alatt csak zoknik lesznek.

Az öreg ürge hitetlenül ingatta a fejét. – Kálmánka, te mindig is egy nagy álmodozó voltál. De ezúttal túlzásba estél. Ez a doboz legfeljebb a szeméttelepen ér valamit, ahol vetted. Ott legalább van hozzá használati utasítás.

– Dehogyis, öregem! Én a saját szememmel láttam, hogy a dobozban lévő tárgy zizeg és vibrál! Biztos, hogy valami különleges energia van benne! Olyan energia, mint amikor a szomszéd Mari néni rázza a turmixgépet.

Az öreg ürge legyintett. – De akkor is csak annyit adok érte, amennyit a súlya ér.

Kálmánka csalódottan sóhajtott. Tudta, hogy az öreg ürge nem fogja elhinni. De még megpróbálta – milliomosokról ábrándozva, új nadrágról álmodozva. De végül a semmi történt. Se arany, se csoda. Csak bepárásodott szemüveg.

Kálmánka dühösen elviharzott. A remény ugyan halványabb lett, de nem hunyt ki. Azt érezte: még lesz ebből valami. Még akkor is, ha mindenki más hülyének nézi.

✦✦✦

8. FEJEZET – KÁLMÁNKA ÉS A FILOZOFIKUS CSIKK

Kálmánka, a zizegő zéróval a zsebében, de annál nagyobb űrrel a gyomrában, ballagott hazafelé a zálogházból. A nap már lebukott a házak mögé, az égbolt olyan volt, mint egy kifakult farmernadrág, Kálmánka lelke pedig olyan sötét volt, mint egy fekete macska éjszaka. Úgy érezte, mintha az egész világ összeesküdött volna ellene, de aztán eszébe jutott, hogy ő is benne volt ebben az összeesküvésben, méghozzá főszereplőként.

A "milliomos more" ábrándjai füstté váltak, akárcsak az olcsó cigaretta, amit most készülődött begyújtani. Mert hát mi mást is tehetne ilyenkor egy igazi "üzletember", mint hogy elszív egy jó kis csíkot? Persze, Kálmánka esetében a "jó kis csík" általában azt jelentette, hogy a parkban szedegette össze a mások által eldobált csikkeket. De hát, ingyen volt, és Kálmánka sosem vetett meg semmit, ami ingyen volt – kivéve a munkát.

Megérkezett a parkba, ahol a padok már csak a sötétben bújtak elő, mint a gombák az eső után. Kálmánka leült az egyikre, és elővette a "szerszámait": egy darab újságpapírt, amit még a múltkor talált a kukában, és egy gyűjteményt a földről felszedett csikkekből. Művészi gondossággal tekerte meg a cigarettát, ami olyan lett, mint egy púpos hátú kígyó.

Miközben a "remekművét" szívta, Kálmánka elmerült a gondolataiban. Vagyis inkább csak hagyta, hogy a gondolatok kavarogjanak a fejében, mint a moszat a Balatonban.

– Hát more, ez aztán egy nap volt! – kezdte magában, de aztán hangosan is kimondta, mert a magányos ember hajlamos a beszédre. – Először azt hittem, hogy én vagyok a cigány Elon Musk, aztán kiderült, hogy csak egy sima… khm… szóval, csak egy sima Kálmánka vagyok.

A narrátor ekkor nem bírta ki, és közbeszólt: „Mondjuk ki nyugodtan, Kálmánka, egy lúzer. Egy igazi, hamisítatlan lúzer. De legalább van humorérzéke. Vagyis inkább csak azt hiszi, hogy van.”

Kálmánka mélyen beszívta a cigarettát, és kifújta a füstöt, ami olyan sűrű volt, hogy szinte tapinthatóvá vált. – Az öreg ürge is megmondta, hogy ez csak egy szemét. De hát én tudom, hogy nem az. Én érzem, hogy ebben valami van. Valami… zizeg.

„Persze, Kálmánka, zizeg. Mint a te nadrágod, amikor a szél fújja.” – tette hozzá a narrátor.

Kálmánka nem hallotta (vagy inkább nem akarta hallani) a narrátor gúnyolódását. Ő csak a zizegő tárgyra gondolt, ami ott lapult a zsebében, mint egy rejtélyes talány.

– Majd én megmutatom nekik! – mondta elszántan. – Majd én bebizonyítom, hogy Kálmánka is ér valamit! Hogy Kálmánka is egy… egy… szóval, egy valaki!

„Egy valaki, aki épp a következő nagy dobására készül. Már csak az a kérdés, hogy ezúttal is pofon lesz-e a vége, vagy valami más. Valami még… Kálmánkásabb.” – fejezte be a narrátor a gondolatot.

Kálmánka elnyomta a cigarettát, és felállt a padról. Az éjszaka sötét volt, de Kálmánka lelkében egy apró szikra még égett. A remény szikrája. Vagy talán csak a következő csík szikrája volt az? Ki tudja? Egy biztos: Kálmánka nem adta fel. Mert ő ilyen volt. Egy igazi… khm… szóval, egy igazi Kálmánka.

Elindult hazafelé a sötét parkon keresztül, miközben azon gondolkodott, hogy mit is kezdhetne ezzel a zizegő valamivel. Talán eladja? Talán megmutatja valakinek, aki ért hozzá? Talán…

Ekkor hirtelen kiesett a zsebéből a doboz. Kálmánka lehajolt, hogy felvegye, és ekkor a dobozban lévő fénylő tárgy hirtelen egy nagyon erős piros, kerek fényt kezdett el árasztani, ami olyan volt, mint egy karácsonyi dísz, csak épp sokkal fényesebb. A fény egyre csak nőtt és nőtt, míg végül egy hatalmas, piros kapuvá változott.

Kálmánka döbbenten nézte a jelenséget. Nem értette, hogy mi történik, de azért nem ijedt meg. Ő már sok mindent látott az életben, ami furcsa volt. Például azt, hogy a szomszéd Mari néni a macskáját sétáltatja a pórázon.

A piros kapuból ekkor egy hang szólalt meg.

– Hé, Kálmánka! Gyere be! Itt a helyed!

Kálmánka óvatosan odalépett a kapuhoz, és benézett. A kapu túloldalán egy színes, vidám világ tárult elé. Olyan volt, mint egy cirkusz, vagy egy vidámpark. Mindenhol emberek voltak, akik nevettek, táncoltak, és szórakoztak.

– Hol vagyok? – kérdezte Kálmánka.

– Üdvözlünk Gipsylandben! – mondta a hang. – Itt mindenki jól érzi magát. Gyere be, és te is szórakozz velünk!

Kálmánka egy pillanatig habozott. Nem tudta, hogy mit tegyen. De aztán úgy döntött, hogy belép a kapun. Hiszen mi vesztenivalója lehet? Legfeljebb egy újabb pofon. De az már úgyis megszokott volt.

Belépett a piros kapun, és a fény azonnal eltűnt mögötte. Kálmánka Gipsylandben volt.

---

9. FEJEZET – KÁLMÁNKA GIPSYLANDBEN

Kálmánka áthaladt a piros kapun, és egy csapásra egy teljesen más világban találta magát. Olyan volt, mintha egy másik bolygóra csöppent volna, ahol a gravitáció is másképp működik, nemhogy az emberek. Mert bizony, ahol Kálmánka eddig élt, ott cigány emberből nem volt túl sok. Vagyis hát, voltak persze, de nem ilyen… ennyire.

Gipsyland ugyanis, ahogy a hang mondta, egy olyan hely volt, ahol – Kálmánka legnagyobb meglepetésére – csak cigányok éltek. Nem is akármilyenek! Volt itt mindenféle: öreg, fiatal, kövér, sovány, szakadt ruhás, flitteres-aranyos, kalapos, mezítlábas. Olyan volt, mint egy gigantikus, soha véget nem érő lakodalom, ahol a zene sosem állt le, és a pörkölt mindig rotyogott a bográcsban. Legalábbis Kálmánka így képzelte el.

Kálmánka tátott szájjal nézelődött. Mintha egy álom lenne, de tudta, hogy nem az. Álmában legalább rántott húst kergetett volna. Itt meg… itt meg cigányokat látott mindenhol! Olyan sokan voltak, hogy Kálmánka azt hitte, ő maga is egyre több lesz. Mintha valaki megsokszorozta volna őt.

„Nyugi, Kálmánka, nem klónoznak téged. Egyszerűen csak egy olyan helyre kerültél, ahol a te fajtád van többségben. Persze, neked ez újdonság, hiszen eddig leginkább a kutyákhoz meg a galambokhoz szoktál viszonyulni.” – szólt közbe a narrátor, aki mintha Kálmánka gondolatait olvasta volna.

Kálmánka körül nézett. A házak színesek voltak, a kerítések tele virágokkal, és az utcákon folyton zenéltek. Az emberek táncoltak, énekeltek, és mindig mosolyogtak. Legalábbis Kálmánka számára mindig mosolyogtak, de lehet, hogy egymás között épp a legújabb üzleti lehetőségeket beszélték meg. Ki tudja?

– More, ez hihetetlen! – mondta Kálmánka, miközben egy csoport táncoló cigány közé tévedt. Azok azonnal körülvették, és elkezdték őt is táncolni hívni. Kálmánka először megijedt, de aztán belejött. Érezte, hogy valami megváltozott benne. Mintha otthon lenne. Mintha végre megtalálta volna a helyét a világban.

„Na, Kálmánka, csak óvatosan! Ne hidd el rögtön, hogy ez itt a paradicsom. Lehet, hogy csak egy újabb átverés az egész.” – intette a narrátor.

Kálmánka nem figyelt rá. Ő csak táncolt és nevetett. Érezte, hogy végre boldog. Végre valaki. Vagy legalábbis valakinek érzi magát. És ez most épp elég volt neki. Egy igazi Kálmánka pillanat volt ez. Egy pillanat, amire már régóta vágyott. Egy pillanat, ami talán örökké tart majd. Vagy legalábbis addig, amíg ki nem derül, hogy Gipsylandben is vannak kukák. És hogy a pörkölt sem mindig csülökből van. De ez már egy másik történet.

Épp ebben a felhőtlen táncikálásban és önfeledt ámulkodásban, mikor Kálmánka már azt fontolgatta, hogy letelepedik Gipsylandben és nyit egy "Kálmánka Csodái" nevű boltot, ahol zizegő zérókat árul majd, valaki megragadta a karját.

Kálmánka meglepetten fordult hátra, és egy kövér, szőrös, bajuszos cigány asszonyt pillantott meg. Az asszony izzadságszagú volt, de Kálmánkát ez most valahogy nem zavarta. Sőt, valahogy otthonosnak érezte.

– Gyere, more! Éhes vagy! – mondta az asszony, és Kálmánkát egy asztalhoz vonszolta, ami tele volt mindenféle finomsággal. Kálmánka szeme felcsillant. Végre egy igazi lakoma!

– De asszonyom, most táncoltunk épp… – próbált szóhoz jutni Kálmánka, de az asszony nem hagyta.

– Ne szövegelj! Gipsylandben másképp jár az idő! Nálunk most van az ebéd! – mondta az asszony, és egy tányér pörköltet tett Kálmánka elé.

Kálmánka meglepődött. – De hát more, én azt hittem, hogy éjszaka van!

– Gipsylandben egy nap 34 órából áll! – mondta az asszony nevetve. – Nálunk minden más!

Kálmánka még jobban meglepődött. – 34 óra? Az meg mi?

– Hát more, ez Gipsyland! – mondta az asszony, és megveregette Kálmánka vállát. – Itt minden lehetséges!

Kálmánka belekóstolt a pörköltbe. Isteni finom volt. Olyan, amilyet már régóta nem evett. És aztán eszébe jutott valami.

– Asszonyom, és az órák? Azok is másképp járnak?

– Persze, more! – mondta az asszony. – Nézd csak!

Az asszony mutatott egy órát, ami az asztalon állt. Az órán több szám volt, mint 12, és az óramutatók is furcsán mozogtak.

Kálmánka megdöbbenve nézte az órát. – Hát ez valami őrültség!

– Igen, more! – mondta az asszony nevetve. – Ez Gipsyland! Itt minden őrült! De legalább jó.

Kálmánka jóízűen falatozott. A pörkölt szaftja csillogott a bajuszán, a nokedli pedig úgy csúszott le a torkán, mint a víz a gáton. Már a harmadik tányérnál járt, és még mindig csak mosolygott. Élete legjobb lakomája volt ez, pedig azt hitte, a kukákban isteni fogásokat lehet találni.

„Persze, Kálmánka, a kukákhoz képest ez maga a gasztronómiai mennyország. De azért ne feledd, a mennyországban is vannak felhők.” – jegyezte meg a narrátor, de Kálmánka épp annyira figyelt rá, mint a szomszéd kutyájára, amikor az a holdat ugatja.

Kálmánka töltött még egy adag nokedlit, és egy nagy kanál szaftot öntött rá. – Ez valami isteni! – mondta az asszonynak, aki épp a negyedik tányér pörköltet töltötte magának. – Ilyen finom pörköltet még soha nem ettem!

– Örülök, more! – mondta az asszony, és egy nagyot kortyolt a borból. – Gipsylandben minden finom!

Kálmánka egyetértett. Gipsyland egy csodahely volt. Itt mindenki boldog, mindenki jóllakott, és mindenki cigány. Mi kell több egy embernek?

„Talán egy kis mértékletesség, Kálmánka? Esetleg egy kis odafigyelés a saját testedre? De persze, te mindig is a »mindenből a legtöbbet« elvet vallottad. És most itt a lehetőség, hogy ezt az elvet a gyakorlatban is megvalósítsd. A végeredményt majd meglátjuk.” – szólt közbe a narrátor, de Kálmánka már annyira tele volt, hogy még a gondolatokra sem maradt hely a fejében.

Kálmánka az utolsó falatot is bepuszilva hátra dőlt. – Na, more, ez az élet! – mondta elégedetten. – Tele a hasam, tele a zsebem… már csak egy jó kis pihenés kell!

És ekkor hirtelen rosszul lett. A gyomra fájni kezdett, az arca elszürkült, és hányingere támadt.

– Jaj, more! – nyögte Kálmánka, és megfogta a hasát. – Mi történik velem?

Az asszony megijedt. – Mi baj van, more? Túl sokat ettél?

– Lehet, – mondta Kálmánka, és ekkor már öklendezni kezdett.

Az asszony segítséget hívott. Pár pillanat múlva már ott is volt két cigány férfi, aki Kálmánkát a helyi kórházba vitte.

„Na, Kálmánka, megérkeztünk a felhőkbe! Remélem, tanultál valamit ebből az egészből. De persze, tőled nem várhat el az ember semmi okosat.” – gúnyolódott a narrátor, miközben Kálmánkát a kórházi ágyra fektették.

Kálmánka eszméletlen volt. Az orvosok megvizsgálták, és megállapították, hogy túlevés miatt lett rosszul. Semmi komoly, de azért egy pár órát a kórházban kellett töltenie.

Kálmánka másnap reggel ébredt fel a kórházban. Még mindig gyenge volt, de már jobban érezte magát. Az első gondolata az volt, hogy mi történt vele. Aztán eszébe jutott a lakoma, az asszony, a 34 órás nap, és az óra, ami furcsán járt.

„És persze az a rengeteg nokedli!” –...

---

10. FEJEZET – KÁLMÁNKA FELFEDEZI GIPSYLANDET

Kálmánkát végre kiengedték a kórházból. Az orvosok azt mondták, hogy túlélte a gasztronómiai öngyilkosságot, amit a tegnapi lakomával elkövetett, de legközelebb próbáljon kevesebbet enni. Kálmánka persze bólogatott, de már azon gondolkodott, hogy merre lehet a legközelebbi büfé.

– Na, more, végre szabad vagyok! – mondta, és határozott léptekkel elindult a város felé.

Ahogy bandukolt, egyre furcsább dolgokat látott. A házak, amik mellett elhaladt, nem hasonlítottak semmilyen földi épületre. Nem voltak falak, nem voltak ajtók, de még ablakok sem.

Az egyik ház például egy gigantikus bográcsra hasonlított, amiben egy kisebb család lakott. Néha kinyitották a fedőt, és kinéztek, hogy milyen az idő. Ha esett az eső, akkor becsukták a fedőt, és visszafeküdtek aludni.

A másik ház egy hatalmas kalap volt. Egy egész rokonság lakott alatta, és ha valaki haza akart menni, egyszerűen csak bebújt a karima alá. Egy férfi épp akkor hajolt ki a kalap alól, amikor Kálmánka elhaladt mellette.

– Szia, uram! – köszönt oda Kálmánka, mert úgy gondolta, ez egy illendő köszöntés Gipsylandben.

– Szia, more! – válaszolta a férfi, és visszahajolt a kalap alá, mintha mi sem történt volna.

Tovább sétálva Kálmánka egy olyan házat is látott, ami egy hatalmas, kidurrant lufi volt. Az ott lakók egész nap fújták és foltozgatták, hogy ne lapuljon össze teljesen. Ha valaki belépett, akkor egy kis levegőt kiengedtek, és a ház belseje úgy rázkódott, mintha egy óriási zselé lenne.

– Hát, more, itt mindenki másképp értelmezi az ingatlanpiacot… – motyogta Kálmánka, és elhaladt egy ház mellett, ami úgy nézett ki, mint egy színes, műanyag autógumi-halom. Egy kisgyerek épp akkor ugrott ki az egyik gumiból, mint egy nyúl, és vidáman integetett.

Gipsyland orvostudománya – Avagy a „szedd össze magad” filozófia

Kálmánka már messze járt a kórháztól, de az épület annyira furcsa volt, hogy még mindig a fejében járt. A helyi orvosok ugyanis nem hagyományos módszerekkel dolgoztak.

A gyógyszerek? Csak akkor voltak, ha valaki elég ügyes volt kikeverni őket egy bográcsban.

A műtétek? Két lehetőség volt: vagy kibírtad fájdalomcsillapító nélkül, vagy kaptál egy korty pálinkát és egy ráolvasást.

A mentők? Igen, voltak mentők. Egy háromkerekű, füstölgő jármű, ami olyan szagot árasztott, mintha egy egész hétvégi lagzi zoknijait égették volna el a motorban.

És ez elvezet minket a következő felfedezéshez…

A lábszagot kipufogó járművek

Kálmánka végre beért a város szélére, ahol megpillantotta Gipsyland hivatalos közlekedési eszközeit. Már messziről érezte, hogy valami nincs rendben. Az első jármű, ami elhaladt mellette, úgy füstölgött, hogy a szemét is csípte.

– Jesszusom, more, mi ez a szag?! – torpant meg, és legyezni kezdte maga előtt a levegőt.

Ekkor meglátott egy öreg bácsit, aki egy háromkerekű járgányon gurult el mellette. Az üzemanyag tankja egy hatalmas büdös zokninak tűnt, amiből sárgás füst szállt fel.

– Szia, uram! – köszönt Kálmánka, próbálva nem elájulni.

– Szia, more! – válaszolta az öreg, és a járgány nagyot pöfékelt egy adag lábszagot a levegőbe.

– Hát ez… ez borzalmas! – krákogott Kálmánka.

Ekkor egy másik jármű gurult el mellette. Ez egy hosszú, cső alakú szerkezet volt, amit egy hordágyhoz kötött hűtőventilátor hajtott. A kipufogója egy óriási gumicsizma volt, amiből olyan illat áradt, hogy még a legedzettebb hajléktalan is sírva menekült volna.

– Ezek komolyan azt hiszik, hogy így kell közlekedni? – kérdezte magától Kálmánka.

„Igen, Kálmánka, így kell közlekedni. Mert Gipsylandben a technológia nem fejlődik, hanem romlik. És te most az orrodon keresztül szívod magadba a haladást.” – szólt közbe a narrátor.

Kálmánka fintorgott, és próbált levegőt venni a kabátja ujján keresztül.

– Akkor inkább gyalog megyek…

És így is tett. A város bejárata már közel volt, és Kálmánka kíváncsian várta, milyen újabb őrült dolgok várják bent. Egy dolog biztos volt: itt semmi sem volt normális. De talán pont ettől lett Gipsyland az, ami.

✦ ✦ ✦ Következő fejezet ✦ ✦ ✦