A gyermekkor

Sziasztok!

🔥 Adicto – A függőség is lehet művészet 🔥

Van, aki csak nézi… és van, aki érzi. Ez több mint egy kép — ez egy állapot, ami beszippant. Merj belenézni.

Kattints a nagyításhoz

Mielőtt elkezdtem a következő történetet, engedjétek meg hogy elmondjam ezek a történetek nagyon sok embernél kiverik majd a biztosítékot.
Nem a szokványos erotikus blog bejegyzések mint pl. Az árnyékok táncolnak, bőr a bőrön, tánc az esőben, tökéletes szőke herceg, törékeny királylány, stb. Hanem, való életből származó pénzéhes nők, nagy hatalommal rendelkező gazdag urak akik, a pénzükért veszik vágyuk alanyát.

Ez mind mind itt a blogon!

Ahogy azt említettem, a gyermekkorom nagyon rossz volt. Amikor még a szülői szeretetet kellett volna éreznem, én csak a szörnyű éhséget és a gyötrelmes éjszakákat éreztem. Ugyanis apám egy munkanélküli alkoholista volt, akinek csak úgy, a semmiből eljárt a keze. Anyám szintén az alkohol rabja volt, és az a fajta nő, aki nem akart a sorsán változtatni. Kitartott apám mellett mindvégig. Pedig nagyon hosszú ideig megkeserítette az életét. Ezek a szörnyű emlékek 10 éves koromból maradtak meg bennem. A nyári szünet első napjait töltöttem. Örültem annak, hogy végre tovább aludhatok. De ez nem mindig sikerült, mert a szüleim hangoskodása mindig felébresztett. Sokszor arra ébredtem, hogy anyám sír apám kiabálása miatt. Akkoriban nekem ezt nagyon nehéz volt elviselni. De azt is tudtam, hogy mikor anyu sír, utána engem is elővesz valami miatt. Én sokszor könyörögtem anyunak, hogy hagyja el őt! És menjünk a lánytestvéréhez segítséget kérni. De ő hallani se akart róla. Aztán megértettem, hogy neki ez a sorsa. Én bizony már akkor sem akartam belenyugodni ebbe az életbe, nagyon sokszor az ágyban fekve arról álmodoztam, hogy majd ha felnőtt leszek, miként fogok élni. De ebből az álomból a hangos veszekedések ébresztettek, amelyek a pénztelenség miatt voltak. Mikor már annyira elviselhetetlen volt a helyzet, én a kertünkbe menekültem álmodozni. Rengeteg gondozatlan gyümölcsfa volt ott, és remek rejtekhely volt ez számomra. Ugyanis annyira elhagyatott volt, mint egy erdő. Sokszor ott sírtam bánatomban, és ott tervezgettem a jövőt. Na meg többnyire az ebédemet is a gyümölcsök szolgáltatták. Ha most visszagondolok, még mindig nem értem, hogy hogyan éltem ezt túl. Elviseltem a testi-lelki bántalmazásokat, barátaim sose voltak. Az iskolában mindig kiközösítettek az ócska ruháim miatt, na meg a szüleim bánásmódja miatt. Mindenki tudta, hogy mi folyik a családunkban, de senki nem tett semmit, inkább rajtam gúnyolódtak. Nagyon utáltam azt a falut! Az embereket még jobban, de akikre tiszta szívből haragudtam, azok a szüleim voltak.

Emlékszem, június 18-a volt. Szlovákiában ezen a napon fizették ki a helyi postán az állam által nyújtott szociális támogatásokat, amit a falu magyarjai csak így neveztek, hogy: (Podpora).

Ez az esemény akkoriban a mélyszegénységben élők számára valóságos ünnepet jelentett. Mindenki felvette a legjobb ruháját, kifényesítette a cipőjét. Már kora reggel, jóval a posta nyitása előtt hatalmas tömeg gyűlt össze a faluban. Természetesen a szüleim is jogosultak voltak erre a pénzügyi támogatásra, de én nem igazán vettem hasznát ennek. Ugyanis nagyon kevés ennivaló került az asztalra. Apám és anyám közösen italoztak belőle mindennap. Élelmiszer csak akkor lett vásárolva, mikor apám nagyon megéhezett. Persze, akkor is csak vaj és kenyér volt az ebéd. Majd tovább folytatták az italozást, és elvonultak a szobájukba szeretkezni. Ha minden jól ment, akkor elfáradtak és elaludtak. Akkor én is tudtam kicsit pihenni. De viszont, ha valami nem jól működött az ágyban, akkor bizony abból anyám számára jókora verés lett.

És még rengeteg ilyen történetem van, amit kisgyerekként fel kellett dolgoznom. Próbáltam nagyon röviden fogalmazni, de mindez szükséges ahhoz, hogy a következő fejezetek a kedves olvasó számára érthetőek legyenek! Mindenki vidám volt, mert tudta, hogy ha még csak kis időre is, de elfelejtheti az anyagi gondjait.