Az iskolakezdés

Ez is eljött! Az iskolakezdés napja.

Ezt nagyon utáltam, mert mindig kilógtam a sorból. A hiányos tanszerekkel teli iskolatáskám és az ócska, kopott ruháim mindent elárultak a családi hátteremről. Már az első napon gúnyolódások sora kezdődött. Próbáltam nem figyelembe venni őket, de olykor csak hajszálnyira voltam attól, hogy valakinek beverjem a pofáját.

Az osztályomban nagyon szép lányok voltak. De soha még álmodozni sem mertem arról, hogy legalább csak barátkozni fognak velem. A tanárok is nagyon kimérten viselkedtek velem, de soha nem ártottam nekik és az iskolatársaimnak sem.

Ez nem érdekelte őket! És én is rájöttem, hogy nem vagyok közéjük való, amit az is bizonyított, hogy abban az évben magányosan jártam ki az iskolát. Mellesleg haza sem volt kedvem menni, mert otthon nem várt semmi, csak a veszekedés és az éhezés.

Második hete kezdtem meg az iskolába járást, és ez az eset a nagyszünetben történt. Volt egy lány a folyosónkról, akit Kingának hívtak. Ő volt az egyetlen, aki nem gúnyolódott és nem bántott engem. De aztán odáig merészkedtem, hogy köszöntem neki egy „Szia”-t. Nem kellett volna!

Ugyanis ez a lány okozta az első csalódásomat az emberekben. Soha nem fogom elfelejteni azt, amikor olyan megalázóan végignézett engem, és egy nagyot köpött a saját cipőjére. Majd pedig sírást színlelt, és elkezdte a tanárokat odahívni, akiknek azt mondta, hogy én köptem le őt.

Akkor az egyik tanár elkapott a hajamnál fogva, és azt ordította, hogy rögtön töröljem le a lány cipőjét! Próbáltam elmondani, hogy nem én voltam, de mindenki azt mondta, hogy én tettem. Így hát nem volt más választásom, mint hogy letöröljem a cipőjét.

De az a lány annyira szemét volt velem, hogy még a lábát sem volt hajlandó megemelni. Le kellett térdelnem ott mindenki előtt, ráadásul a pulóveremmel kellett letörölnöm a nyálat. Mondanom se kell, hogy egy egész folyosó rajtam röhögött.

És hogy mit éreztem? Nem tudom. Csak arra emlékszem, hogy egyszerre csak megszűntek a hangok körülöttem. Minden olyan nagyon lassan történt, én meg csak elkezdtem kirohanni az iskolából, egyenesen a buszmegállóig. De a következő busz csak három óra múlva jött. Nem vártam meg, hanem elindultam haza gyalog. Bánatomban észre sem vettem a 20 kilométernyi gyaloglást.

Közben azon gondolkodtam, hogy miért ilyenek az emberek, és hogy én mit ártottam annak a lánynak. Végig sírtam az egész utat, és csak arra vágytam, hogy egyszer, valamikor majd bosszút álljak mindenkin, aki bántott.

Mikor hazaértem, a szokásos dolog fogadott. Anyám sír, mert kikapott! Apám üveggel a kezében az ágyban alszik. Ennivaló persze, hogy nincs!

Átöltöztem és elpakoltam a dolgaimat, majd elmentem a kútra vízért, hogy megfürödjek. De persze tűzifa se volt otthon, ezért nem tudtam begyújtani a kályhát, hogy fürdővizet melegítsek magamnak. Ezért hideg vízben fürödtem meg, ami nagyon kellemetlen volt.

Annyira elegem volt ebből a helyzetből, hogy már arra gondoltam, nincs értelme az életemnek! Jobb lenne, ha meghalnék. Majd kiszálltam a kádból, és elmentem aludni. Végig aludtam az egész délutánt és éjjelt is.

Másnap kora reggel anyám ordibálására keltem fel, ő ébresztett engem iskolába. Ugyanis azt nem engedték meg, hogy otthon maradjak, mert Szlovákia börtönbüntetést ad a szülőknek a gyermek igazolatlan hiányzásáért. Persze, a saját bőrüket féltették! De azt már nem tudták számomra biztosítani, hogy legalább egy darab kiflit csomagoljanak nekem iskolába.

Nem veszekedtem velük, nem is lett volna értelme. De én eldöntöttem, hogy soha többé nem megyek be az iskolába.

Leszálltam a buszról, majd egy félreeső parkban ültem le egy padra. Nem törődtem a következményekkel, mert nagyon sokszor végiggondoltam, mivel jár ez, tudtam, hogy ha sokat mulasztok a suliból, akkor büntető javítóintézetbe kerülhetek. De nem volt vesztenivalóm.

Már a második hete nem mentem be az iskolába, a parkban múlattam az időt. Mikor a semmiből feltűnt egy nagyon jól öltözött pasas, aki az ötvenes éveiben járhatott. Többször elsétált mellettem, mikor megszólított:

— Szervusz, kölyök!
— Nem iskolában lenne a helyed? De persze, ha önkéntes szünidőt tartasz, az egészen más tészta.

Én nem válaszoltam neki, de ő leült mellém, és olyasmiket kérdezett tőlem, hogy a családomról kérdezett. És aztán elmondta a lényeget, amit a következő fejezetben részletezek.