Egy tragikus nap

A tragédia

Május vége felé járunk! A suliból elég sokat hiányoztam. Otthon minden a megszokottak alapján zajlik, de már nem sokáig.
A szülők kora reggel elmentek a földekre dolgozni.
Elmélet szerint én meg iskolába mentem.
De ez nem történt meg.
Elintéztem a szokásos reggeli fürdésemet, majd jött az unatkozás.

De egyszer csak megállt egy autó a ház előtt.
És anyu szállt ki belőle. Sárosan és a felsőjén vérfoltok voltak.
Azonnal tudtam, hogy valami baj van. Majd mikor anyu bejött a házba, megkérdeztem tőle, hogy mi történt?

De csak annyit válaszolt, hogy apád meghalt!

Én nem jutottam szóhoz, egyszerűen még nem fogtam fel a történteket.
Furcsa érzések kavarogtak bennem, de nem mondhatnám azt, hogy nagyon megviselt volna.
De anyámat annál inkább. Leült az udvaron, és rágyújtott! Majd elkezdte mondani, hogy mi történt.
Azt mondta, hogy Apu a traktor pótkocsiján állt, és úgy szórta szét a palántákat.
És természetesen részeg volt. És leesett. Olyan szerencsétlenül, hogy a pótkocsi áthajtott rajta.
És azonnal meghalt! Anyám pedig végignézte az egészet. És most sokkos állapotban van.

A nap folyamán már nem szólt egy szót se.
Én nem éreztem semmit. Anyámat se sajnáltam, valahol a szívem mélyén még örültem is.
Késő délután volt már, de anyu még mindig csak egy helyben ült. Nem evett, nem ivott, és nem beszélt. Mikor hozzászóltam, hátat fordított nekem, ezzel jelezte, hogy nem kíván velem társalogni.

Hát! Én megpróbáltam.
Aztán kimentem a konyhába, megvacsoráztam, és aztán leültem az udvaron. Az előkertbe szépen bevilágított a falusi közvilágítás.
Kis idő múlva jött egy nő a községházáról üzenetet közvetíteni, mert telefonunk nem volt.
Azt mondta, hogy apám holttestét elszállították a városi kórházba, de olyan rossz állapotban van, hogy nem lehet megnézni. És a hullaszállítók azt tanácsolták, hogy zárt koporsós temetés legyen.

Én bementem, megmondtam anyunak, de ő nem is hallotta. Továbbra is egy helyben ült.
Nekem nem volt kedvem őt babusgatni meg ápolgatni. Elmentem aludni.

Majd másnap kora reggel ugyanaz a nő jött a községházáról üzenetet továbbítani a kórházból.
De anyu nem volt hajlandó kijönni a szobából.
A nő azt mondta, hogy ez így nem mehet tovább, mert kell egy felnőtt személy, aki intézkedik az ügyben.
Apámnak nem voltak rokonai, anyámnak meg egy húga volt, akit életemben kétszer láttam.
Anyu már második napja nem jött ki a szobájából.
Egyáltalán nem eszik és nem is iszik.
Tudtam, hogy már ő se fog rendbe jönni.

Valahogy mégsem éreztem semmiféle fájdalmat vagy sajnálatot egyikük iránt sem.
Felvoltam készülve minden eshetőségre. Arra is, hogy intézetbe kerülök.
De nem érdekelt, úgy voltam vele, hogy jöjjön, aminek kell.
Az eddigi életemnél rosszabb úgyse lehet.

Aztán egyszer csak megállt a házunk előtt egy nagy luxus terepjáró.
Kiszállt belőle egy gyönyörű nő, aki anyám húga volt. Én csak álltam, és csodálkozva néztem, hogy milyen nő a nénikém.

Aztán odajött hozzám, és így szólt:

— Szia, Robert! – Lehet, hogy még megismersz, én Csilla nénikéd vagyok. – Anyukád merre van?

— Szia! Bent van a szobájában. – válaszoltam halkan.

Mikor bementünk anyu szobájába, ugyanúgy ült egy helyben, egy széken.
Nénikém odalépett hozzá, és köszönt neki.
De anyu minden próbálkozását figyelmen kívül hagyta.
Ekkor Csilla néni hozzám fordult, és azt mondta:

— Figyelj, Robert! – Anyukád sokkot kapott. – Nem tudom megállapítani, hogy milyen mértékben, felszerelések nélkül ez lehetetlen.
— Máris hívom a volt kollégáimat, a legjobb helyre kell őt szállítanunk. – Nyugodj meg! – Te velem fogsz maradni.

Majd kimentünk a szobából, és hívta azt a pszichiátriai intézetet, ahol régebben nővérként dolgozott.
Mikor befejezte a telefonálást, rágyújtott egy cigire. Majd ezt mondta:

— Tudom, hogy anyádnak nincs egy vasa se. – Ezért apád temetését is én intézem. – Már gondoskodtam róla, hogy tisztességes temetést kapjon! – Még ha egy rohadt szemét volt, akkor is.
– Ó, Istenem! – Hányszor kértem anyádat, hogy hagyja el ezt a szemetet. – Én mindvégig próbáltam őt meggyőzni.

— Menjünk, Robert! Itt már nem tudunk mit tenni.

Én azt válaszoltam neki, hogy én még szeretnék maradni. Féltem az ismeretlentől.
Inkább éltem volna ott a házban egyedül. De tudtam, hogy azt a gyámhatóság úgysem engedné.
Kicsi szomorúság azért volt bennem, mert tudtam, hogy már semmi se lesz a régi. Anyámat sem látom többé.

Mégegyszer bementem anyuhoz, szerettem volna őt még egyszer utoljára látni. De teljesen felesleges volt, ugyanis még csak rám se nézett.
Én tudtam, hogy a sokk hatás már elmúlt, ő csak egyszerűen most haragszik a világra!
Azt is tudta, hogy most mi fog történni, szerintem ezt is akarta.
Tisztában volt azzal is, hogy most elveszítjük egymást. De neki ez sem számított, mindig is tudtam azt, hogy soha nem akart engem.

Én pedig ott, abban a szobában megesküdtem, hogy soha nem fogok könyörögni azért, hogy szeressenek. De azért mégis reménykedtem benne, hogy anyu megszólal, és azt mondja nekem, hogy velem fog maradni, és vigyázni fog rám.
Megbocsájtottam volna neki mindenért.
Ez persze nem történt meg. Így hát le kellett róla mondanom. Számomra még az élet folytatódik.
És ha nem kellek neki, akkor nem leszek útban.

Elköszöntem tőle, és kijöttem a szobából. Csilla néni azzal fogadott, hogy pár perc múlva itt a mentő anyuért.
Én megkértem őt, hogy kocsival vigyen el innen, ugyanis nem szeretném látni, ahogy anyu elmegy.
Természetesen a nénikém eleget tett a kérésemnek, és olyan helyre parkolt a kocsit, ahonnan nem látni a házunkig.
Ő pedig gyalog visszasétált.

Én pedig kicsit szomorúan lehajtottam a fejem, és izgatottan vártam, hogy milyen lesz az új életem.
De egy dologra felkészültem. Semmiképpen nem leszek csicska. Akkor inkább megszökök, és intézetbe kéretem magam.

Mire ezek a gondolatok végigszaladtak az agyamon, nénikém már vissza is jött. És ezekkel a szavakkal próbált engem vigasztalni:

— Tudom, hogy fáj a szüleid elvesztése, meg ez az egész, hogy most hozzám kerülsz, habár a szüleidet nem pótolhatom, de azt megígérem neked, hogy mindenben melletted leszek. – Anyád eltiltott engem tőled, de most mégis veled lehetek. – Már itt volt az ideje, hogy egy jobb életet élj!

Majd megsimogatta a fejemet, és elindultunk a házába. Ami a falun kívülre esett, egy nagy dombon kellett hozzá felhajtani. Sorakoztak a szép nagy házak, látszott a környéken, hogy itt jó módú emberek élnek.
Mikor odaértünk Csilla néni házához, nem hittem a szememnek! Egy hatalmas ház volt, és az udvara még nagyobb. Akkoriban nekem ez egy kastélynak tűnt.
Mikor bementünk, nekem leesett az állam. Luxus luxus hátán. Minden csillog-villog.

Ráadásul a háznak még emelete is volt, hatalmas folyosókkal. Majd a nénikém azt mondta, hogy nyugodtan válasszak magamnak szobát, az övén kívül bármelyiket választhatom.
És ha valami nem tetszik, akkor szóljak, és úgy rendezzük, hogy az nekem megfeleljen.
Én egy emeleti szobát választottam magamnak, ami közel volt a fürdőszobához.

Majd Csilla néni feljött, és megkért, hogy menjek le, és egyek valamit. Megmutatta a konyhát, és azt mondta, hogy nyugodtan szolgáljam ki magam a hűtőszekrényből, mert nem főzött semmit, de bőven találok ennivalót.
Asztalhoz ültünk, de csak én ebédeltem, a néni meg kávét ivott. Beszélgetésbe kezdtünk, és a nénikém minden szava olyan volt, mint egy megvalósult álom.
Minden mondatán érződött, hogy komolyan törődni akar velem, és hogy itt minden az enyém is. Azt akarta éreztetni velem, hogy ez már az én otthonom is.
Bevallom, nagyon jól esett. Végre megkaptam azt, amire már nagyon régen vágytam.