Egy ütés

Az iskolai balhé

December van! A karácsonyi szünet előtt pár nappal járunk.
Otthon minden a legnagyobb rendben.
De még mindig szűz vagyok, és barátnőm sincs.

Emlékszem, ezen a napon fagyos reggelre ébredtünk, -15 °C volt. De még nem havazott.
Éppen iskolába készülődtem, mikor a nénikém azt mondta, hogy ne menjek busszal, majd elvisz kocsival.
Így is történt. Örültem neki, hogy nem kellett a buszmegállóig gyalogolnom ebben a hidegben. Mikor bementem a suliba, mindig maradt a csengetésig általában 20 perc. Addig elmentem a suli büféjébe kaját venni magamnak.

És ott kezdődött! Már kora reggel belém kötöttöttek hárman. Az egyikük az én osztálytársam volt, a másik kettő pedig a szomszéd osztály diákjai voltak.
Olyasmiket vágtak a fejemhez, hogy én csak egy éhenkórász vagyok, a szüleim pedig éhen haltak. De nem is figyeltem rájuk, inkább bementem az osztályomba.

De az osztálytársam, akit nevezzünk Tibornak, még ott sem fejezte be a zaklatásomat. Elmondott mindent rólam a többieknek is.
Jól ismert engem és a családomat, mert ő is a szülőfalumból származik. Ráadásul az anyja a helyi önkormányzat titkárnője volt, így mindent tudtak, ami a régi családomban történt. Természetesen az egész osztály számára nevetség tárgya lettem.

Újra gúnyolódások sora vette kezdetét, azonnal elkezdték velem éreztetni azt, hogy én nem vagyok közéjük való.
Nem lepődtem meg a viselkedésükön, mert ezt én nagyon hosszú ideig viseltem el a faluban. Csak annyi különbséggel, hogy akkoriban mindig szomorú lettem, és sírtam, mikor piszkáltak, de most szörnyű dühöt éreztem. És fékezhetetlen haragot.
Már én is meglepődtem magamon, hogy milyen agresszív tudok lenni.

Tibor nem fejezte be a piszkálódást. Még a nagyszünetben is folytatta, azt hitte, hogy ettől menő lesz.
Ilyenkor három osztály tanulói voltak a folyosón, és mindenki rajtam röhögött.
De nálam akkor szakadt el a cérna, mikor Tibi a fejemre szórta a maradék ennivalóját, és azt mondta:

— Egyél, kutya! – Ha szépen tudsz pitizni, akkor még kapsz kaját.

Persze az egész folyosó zengett a nevetéstől.
Én ezt már nem bírtam elviselni, ezért egy akkora jobb horgot adtam neki, amitől rögtön a földre esett, és ott is maradt.
És ahogy ott álltam, néztem őt, egy pillanatra elcsendesedett körülöttem minden.
De valamiért nem éreztem semmiféle megbánást vagy félelmet. Sőt! Azon gondolkodtam, hogy még jobban meg kellene őt vernem.
De ájultan feküdt a földön.

A többi gyerek csendben nézte őt, már nem nevetett senki!
Ezt meg kellett tennem ahhoz, hogy tiszteljenek.

Aztán valamelyik gyerek elrohant az ügyeletes tanár után, aki rögtön mentőt hívott, és a rendőrséget is értesítették.
Majd következtek a gyermekvédelmisek és a nénikém.
Elég népes tömeg gyűlt össze az igazgatói irodában.
És persze Tibor szülei a fejemet követelték, még az apja el akart kapni nyakonfogva ott a tömeg szeme láttára.
Megfenyegettek mindenféle módon, de a nénikémet se kellett félteni.

Mikor Tibi szülei azzal fenyegettek, hogy büntetőjavító intézetbe juttatnak, akkor a nénikém meg azt mondta nekik, ha valamilyen módon megpróbálnak nekem ártani, akkor ő felmondja velük a tőle bérelt földek használati jogát, és az összes mezőgazdasági gépet visszakéri tőlük.
És akkor nem lesz miből fizetni az államtól kapott hitelt, és mehetnek az utcára.

Ezzel ők már le is voltak rendezve, de viszont a gyámhatóság még hátra volt. De a nénikém itt is nyert.
A rendőr meg már inkább nem is fűzött hozzá semmit. Félt a nénikém bosszújától.
És szépen, csendben lerendezték a dolgokat. Amint azt másnap megtudtam, Tibike nyakmerevítőt kapott, és az oldalsó fogaival is kezelésekre kellett járnia.
De valahogy nem tudtam sajnálni őt.
Elvégre megérdemelte! Miért kellett neki engem bántania?
Soha nem ártottam neki, és senki másnak sem. Mellesleg ő sem érzett bűntudatot, mikor engem kiközösített.

És nem egyszer próbáltam békésen intézni a dolgot, de nem használt.
Hiába mondtam neki azt, hogy én nem tehetek a szegénységemről, hiszen a szüleinket nem mi választjuk.
Nem egyszer mondtam neki azt is, hogy egy védtelen, kicsi gyermek semmit nem tud tenni azért, hogy változzanak az életkörülményei. Inkább örüljön annak, hogy ő nem ilyen helyzetbe született.
De minden mondatom süket fülekre talált.
Így hát, vessen magára!

Szerintem Tibi azért csinálta ezt velem, mert így akart bevágódni a többieknél, úgy mint alsó tagozatos korunkban a falusi iskolában.
Csak azt felejtette el, hogy már nem kisfiú vagyok.
Mikor mindezen túl voltunk, a nénikém elvitt haza az iskolából.
Hazafelé menet azért kicsit tartottam a néni szidalmaitól, de ez nem történt meg.
Teljes mértékben mellettem állt, és arra bíztatott, hogy nagyon ügyesen kiálltam magamért.
Nekem ez nagyon jól esett! És kezdtem megérteni, milyen jó érzés, ha van, aki törődjön velem.
Mikor hazaértünk, nem csináltunk semmit, mindenki elment a szobájába lepihenni.
Még a vacsorát és a fürdést is kihagytuk.
Ez a szörnyű nap megviselt mindkettőnket.

Aztán mikor minden elcsendesedett, elkezdtem azon gondolkodni, hogy intézhettem volna ezt másként is, nem kellett volna fájdalmat okozni senkinek. Vagy pedig nem kellett volna reagálnom erre az egészre, úgyis megszoktam, hogy bántanak az emberek.
De azt is tudtam, ha most nem tettem volna semmit, akkor ez minden nap csak rosszabb lett volna.
Sajnos a gyerekek nagyon kegyetlenek tudnak lenni. Egyáltalán, vagy csak nagyon ritka esetben törődnek mások érzéseivel.
És sajnos ezzel én is így voltam.
De ezen már változtatni nem tudtam, így hát kész voltam viselni a következményeket.
De szerencsére nem lett belőle semmilyen komolyabb problémám.