Ezt is megoldom

Én irányítok

Miután kidühöngtem magam, és eltüntettem mindent, ami a nénémre emlékeztetett, elkezdtem átnézni a papírokat, amelyeket az a simlis ügyvéd adott nekem.
De sehol sem találtam azt a papírt, amely tartalmazza azt az információt, hogy pontosan mennyi pénzt ajándékozott nekem a néni a sajátjából.
Így hát felhívtam őt, aki szinte odarepült.
Majd kíváncsiskodó, arrogáns hangján ezeket mondta:

—Nézd, fiam! Nem kell neked ezeket tudnod.
—Én vagyok itt, hogy ezzel foglalkozzak. Te csak élvezd az életet!
—A többiről én gondoskodom – mondta, majd megveregette a vállam

Persze, voltak terveim a pénzzel. Olyannak akartam adni, aki megérdemli.
Mert ez is tőle származik, így hát nekem nem kell.
Majd kicsit hangosabban, még egyszer megkértem az ügyvéd urat:

— Ügyvéd úr! — látom, maga nem értett meg engem. — Én látni szeretném a rám hagyott pénz pontos összegét. — Remélem, elég világosan beszéltem — válaszoltam mérgesen.

És akkor a zakójának belső zsebéből elővett egy kicsire hajtott, hivatalos pecséttel ellátott papírt, majd nagy flegmán nekem adta.
Amint megláttam a rajta lévő összeget, még a lélegzetem is elállt.
Olyan hatalmas összeg szerepelt rajta, hogy azt egy bevásárló szatyorban kellett volna behozni a házba.

Gondosan elraktam a papírt, és megkértem az ügyvédet, hogy azonnal hozza ide a pénzt, az utolsó fillérig.
Nem is gondoltam volna, hogy azt a rengeteg pénzt csak úgy magánál tartja, bent a kocsijában.
Majd mikor odaadta, elkezdett velem okoskodni, hogy mennyire nagy felelősség kell ahhoz, hogy ennyi pénz gazdája legyek.
Próbált győzködni arról is, hogy jobb lenne, ha a pénzre ő vigyázna addig, amíg nem leszek nagykorú.

Tudtam, hogy nem bízhatok meg benne, mert csak ki akar forgatni mindenemből, és intézetbe akar dugni.
Mert véletlenül kicsúszott a száján ez a pár aggasztó mondat:

— Figyelj, fiú! — Te a pénzügyeket bízd csak rám, mert az intézetben úgysem lesz szükséged pénzre.
— Vagyis úgy értettem, ha én nem kezeskedem érted, akkor oda fogsz kerülni.

Nagyon mérges lettem.
És ezt válaszoltam neki:

— Maga csak ne fenyegessen engem!
— Ez itt mind az enyém, nem pedig az öné. — Most pedig kérem, hagyjon magamra.
— És még mielőtt elfelejteném: ki van rúgva!

Majd pedig mérgesen elindultam felé.
Ő csak azt válaszolta, hogy ezt még nagyon meg fogom bánni.
De én nem ijedtem meg tőle.
Nem is volt félnivalóm, mert én csak a saját javaimat féltettem.
Aztán mikor elment, fogtam azt a rengeteg pénzt, beraktam a kocsiba, bekapcsoltam a ház riasztóját és elmentem.
Eldöntöttem, hogy nekem nem kell a nénikém könyöradománya, az érzéseim pedig nem megvásárolhatóak.

Így hát kocsiba szálltam, és elindultam be a városba. Tudtommal volt ott egy gyermekotthon, amit apácák vezettek.
Nagyon sok gyermek életét már megmentették.
És szerintem ez volt a legjobb helye annak a temérdek pénznek.
Megálltam, becsengettem, majd mikor már az egyik apáca közel volt a kapuhoz, bedobtam a pénzzel teli táskát, és gyorsan elhajtottam onnan. De egy valamit azonban elfelejtettem.
Mégpedig tankolni. Kockáztatnom kellett, ha haza akartam jutni, így hát elmentem a helyi benzinkútra, és teletöltöttem a kocsit.

A neheze pedig csak ezután következett.
Be kellett mennem fizetni.
De amint elindultam, azonnal megláttam azt a csaló ügyvédet.
Szerencsére ő nem látott engem.
Mikor elsétált mellettem a benzinkút egyik dolgozója, gyorsan utána szóltam azzal az ürüggyel, hogy nagyon sietek és nincs időm bent várakozni, és megkértem őt, hogy vigye be helyettem a pénzt.
Cserébe pedig annyi borravalót adtam neki, ami szerintem a fizetésének volt a megfelelője.
Ez volt életem legdrágább üzemanyaga.

De nem számított, csak szabaduljak meg mindentől, ami a nénikémmel kapcsolatos.
Haza felé tartottam már, és nagyon gyorsan hajtottam.
Nem számított semmi. Még az sem, ha balesetet szenvedtem volna.
De aztán fékeztem egy nagyot, és kiszálltam a kocsiból, hogy megnyugodjak.
Elgondolkodtam azon, hogy ez nagyon nem helyes, amit most művelek, mert ha így fogok hazáig hajtani, akkor még valakinek a halálát fogom okozni.

És ezt nem viseltem volna el, ha ártatlan emberek életét oltottam volna ki. Akik csak szintén haza akartak menni.
Mikor ezeket végiggondoltam, mosolyogva visszaszálltam a kocsiba, és nagyon lassan hazamentem. Mit tehettem volna egyedül?

Kiültem a teraszra, majd azzal győzködtem magam, hogy nem kell szomorkodni, mert nem is szerettem ezt a nőt.
Meg azzal is, hogy ezt már megszoktam, hogy mindig egyedül vagyok, és egyedül oldom meg a rám háruló problémákat.
És most is helyt fogok állni minden téren.
Akkor is sikerült, mikor még nincstelen és védtelen voltam.
Akkor most minek is aggódnék?
Úgyhogy nem terveztem többé a jövőt.