Megint egyedül!

A Búcsúlevél

Ez a történet talán életem legszomorúbb élményét meséli el. Minden túlzás nélkül kijelenthetem, hogy a fiatalságomra szó szerint igaz az a mondás: Amit az élet az egyik kezével adott, a másikkal elvette!

A néném még a második hét harmadik napján sem jött haza.
De akkor még nem gondoltam semmi rosszra.
Szépen végeztem az otthoni feladataimat.
Takarítottam, mostam, virágokat öntöztem, és amit kellett.
Utáltam a rendetlenséget magam körül, mindig is. Mikor ezekkel megvoltam, pihenésképpen a kertben ücsörögtem, és hideg gyümölcslevet szürcsölgettem.
Emlékszem, mindig mikor tiszta volt az égbolt, akkor kint maradtam, és a tőlem távol eső hegyek mögött elbújó napot figyeltem.
Nagyon tetszett, ahogyan narancssárgára festett a hegyek körül mindent.

Eddig ez mindig megnyugvással töltött el, de most valahogy nem ezt éreztem.
Próbáltam nem foglalkozni a megérzéseimmel, de valami megmagyarázhatatlan dolog nyugtalanított.
Aztán hirtelen rám esteledett.
Elmentem zuhanyozni, majd leültem a nappaliba tévét nézni.
De elaludtam, és valamikor az éjszaka közepén ébredtem fel. Nagyon megéheztem, kimentem a konyhába, és melegítettem magamnak egy kis ételt.

Ahogy ott ültem az asztalnál egyedül, hirtelen olyan hatalmas és rideg lett az a ház, ahol eddig jól éreztem magam.
Tudtam, hogy ezt csak az egyedüllét miatt érzem, meg azért, mert éjszaka van.
De ezzel sem foglalkoztam sokáig. Gondoltam, majd elmúlik.
Megpróbáltam a tévé mellett újra elaludni, de nem sikerült.
Felmentem a szobámba, és elkezdtem játszani egy számítógépes játékkal, de ez sem kötött le.

Kimentem a kertbe levegőzni, mikor az jutott eszembe, hogy elmegyek egy éjjeli kocsikázásra.
Aztán kinyitottam a garázsajtót, és beindítottam a kocsit.
Majd mikor elindultam kinyitni a kaput, egy rendőrautó éppen előttem haladt el.
Természetesen lemondtam a kocsikázásról, nem szerettem volna kockáztatni, hogy megállítsanak, mert akár a vezetéstől is eltiltathattak volna, és akkor a későbbiekben nem lehetett volna jogosítványom.

Szépen visszavittem a kocsit a garázsba, majd bementem a házba, és már kint kezdett világosodni, mikor elaludtam.
Egyszer csak hangos dörömbölésre lettem figyelmes, ami az ajtó irányából érkezett.
Felkeltem, majd kinyitottam az ajtót, és egy idősebb fickó volt az, talpig öltönyben.
Valami rosszat sejtettem.

És bizony a fickó egyenesen az arcomba vágta a rossz hírt, persze nagyon diplomatikusan közölte velem.
De az arrogancia nagymértékben jelen volt a viselkedésében.
Elmondta, hogy a néném megbízásából van itt, aki örökre elhagyta az országot, de előtte minden, ami az anyagiakhoz kötődik, el van intézve.
Na meg azt is hozzátette, hogy ő már nagyon régóta a néném ügyvédje, és a továbbiakban engem fog képviselni.
Indulás előtt pedig átnyújtott nekem egy csomó papírt, köztük egy levelet a néném kézírásával, majd pedig elment.

Én pedig bementem a nappaliba, leültem, majd elsősorban a néném levelét nyitottam ki, amelyben pontosan ezek a sorok álltak:

"Kedves Robert!
Nagyon sajnálom, hogy nem személyesen búcsúztam el tőled.
Ezúttal is szeretnék tőled bocsánatot kérni. Tudom, hogy mennyire aggódtál értem, és hidd el, nem volt más választásom, ezt meg kellett tennem.
Ne félj, nincs semmi bajom. Inkább nagyon boldog vagyok, mert találkoztam egy régi szerelmemmel, és össze fogunk házasodni.
Le fogok telepedni Amerikában.
Joggal kérdezed, hogy téged miért is hagytalak magadra.
Azért, mert én már a te életedbe nem férek bele. Te csak most kezdesz élni, én meg nem tudom, hogy meddig fogok.
És azt sem tudom, hogy a jövőm milyen lesz itt.
Nem szeretném a tiédet is kockára tenni.
Hiszen most mindened megvan ahhoz, hogy remek életed legyen.
Minden, amit én a nagyapádtól kaptam, azt hivatalosan is visszaadtam neked.
És még az én saját erőmből szerzett vagyonomból is ajándékoztam neked.
Bízom benne, hogy remek ember lesz belőled, és abban is bízom, hogy a pénzügyi helyzeteket is kiválóan fogod kezelni.
De ne felejtsd el, ha mégis eladnád a földeket, hogy ezzel rengeteg ember kenyerét vennéd el.
Ezek az emberek már évtizedek óta a mi földjeinkből, vagyis már a te földjeidből élnek.
Én rád bízok minden döntést.
És persze azt is tudom, hogy még nem vagy nagykorú, de biztosan megleszel.
Az ügyvéd mindenben segíteni fog neked.
Kérlek, ne keress, mert a döntésem végleges.
Nagyon boldog életet kívánok neked!
Szeretettel, a te nénéd"

Mikor ezt végigolvastam, egy második világ dőlt össze bennem.
Egyszerűen nem tudtam, hogy mitévő legyek.
Magamra maradtam. Megint.
Már eddig is nagyon hiányzott nekem, de ezentúl hogy fogok nélküle élni?
Ezeket kérdezgettem magamtól.
De persze ezt is túl kellett élnem, és ezt is egyedül vészeltem át.
Megint csak átértékeltem az életem, és azt, hogy érdemes-e küzdeni bárki kegyeiért is.
Főleg azt tanultam meg, hogy előbb-utóbb mindenki el fog dobni, ha a saját érdekei ezt megkövetelik.
És akkor összedőlt bennem minden.
A sírás szorongatta a torkom, de erőt vettem magamon.
Hiszen esküt tettem, hogy soha nem fogok sírni senkiért.
Főleg azért nem, mert aki ilyen könnyen elmegy, az nem is akart soha velünk maradni.
Aztán a szomorúságom átment egy eszméletlen dührohamába, amiből kifolyólag minden személyes tárgyát a kandallóba dobtam és elégettem.
A levélnek is csak úgy sikerült megmenekülnie, hogy becsúszott a kanapé mögé, és csak jóval ezután találtam meg ismét.