Én a megmentő

A bérlők

Karácsony második napja van. Én már alapból rosszkedvűen ébredtem, mert már elegem volt az egyedüllétből, és a semmit tevésből. Persze a reggeli intézkedéseim azok kihagyhatatlanok voltak, gondolok itt a lakás felfűtésére, takarítás, mosogatás. Amikor ezekkel végeztem leültem tévét nézni, de jó műsor hiányában csak pornót néztem. És eléggé felizgultam, de nem akartam kiverni, mert ezt olyan unalmasnak találtam. 17-évesen az ember már többre vágyik.

Meg amúgy is untam a szokásos pornófilmeket ahol mindig csak a szokásos műsor felállitás van. Így hát kikapcsoltam, és csak úgy bámultam ki az ablakon, de semmi látnivalót nem kerestem. Hamar elmúlt a szexuális izgalmam is.

Arra gondoltam hogy kimegyek a hátsó kertbe, és megnézem mennyi tüzifa maradt még, és feldolgozom. De ezt sem tudtam megcsinálni, mert odakint hatalmas hóvihar volt, és csontrepesztő hideg.

De akkor mégis mi a kurva istenfaszát csináljak?... Morogtam magamban.

Így múlt el az egész délelőtt. Unalmamban már azon is elgondolkodtam hogy, esetleg iszok valami töményet, de végül lemondtam róla.

És csak hátradőltem a kanapén és merengtem a nagy semmibe míg végül elaludtam. Úgy este nyolc óra körül ébredtem, és sietnem kellett a kazánházba, mielőtt a tűz kialszik. Ahogy kiértem az udvarra, tompa kiabálást hallottam és odamentem megnézni ki lehet az ebben a szörnyű időben.

Kinyitottam a kaput és egy elég népes család állt ott. Amint azt később megtudtam a férfi 35-éves volt, a nő 28, és bizony tíz gyerekkel voltak, akiket mind ő szült. Amikor meglátták csak a férfi szólalt meg egyedül.

„Jó estét kívánok! – bocsánat a zavarásért de lent a faluban mondták hogy itt találom önt. Azt szeretném kérdezni hogy esetleg nem adná-e el nekünk a falu végén lévő kis házikót, vagy ha csak kiadja lakbérbe mi annak is nagyon örülnénk……Tudja nekünk nincs hová menni éppen most vették el mindenünket…”

Majd lesütött szemmel fejezte be a mondatot.

De nekem valahogy a fickó nem volt szimpatikus olyan tenyérbemászó pofája volt, és nem volt semmi kedvem velük alkudozni, így hát ezt mondtam nekik:

„Sajnálom, de a ház nem eladó, és nem is kiadó. Viszontlátásra!”

Majd folytattam az utamat. Közben ezek a gondolatok jártak a fejemben hogy ki a faszt érdekelnek ezek az emberek, hiszen nem is ismerem őket. Miért kellene rajtuk segíteni?...És főleg ki a francot érdekelnek az ők gyerekei. Nekem se segített senki mikor én voltam szar helyzetben. Oldják meg egyedül, vagy vegyenek mástól házat.

Mikor aztán elkészültem mindennel, eszembe jutott az hogy ha most se nincs nekik hol aludni, akkor biztosan betörnek majd a szüleim viskójába. Sajnos akkoriban én csak mindenkiröl a legrosszabbat gondoltam, és kész voltam mindenkinek visszavágni, de még nem tehettem semmit míg nem voltam 18 éves.

Na de, térjünk vissza a történethez. Ahogy ez a gondolat átsuhant a fejemen, gyorsan felöltöztem melegen, magamhoz vettem a pénztárcámat és egy baseball ütőt helyeztem a kocsiba. De a szakadó hóesésben csak nagyon lassan lehetett haladni. De amint elkanyarodtam a szülőfalumba vezető útra, az erdő szélén a szántóföldön tűzre lettem figyelmes. Közelebb hajtottam a kocsival és felkapcsoltam a távolsági fényszórókat, hogy jobban lássam mi folyik ott.

És bizony a nemrégiben nálam járt család volt az. Az apa állt a tűz mellett egy szál pulóverben, a nő az ülve fogta a legkisebb gyereket a karjában, a többi gyerek pedig a hóra terített kabátokon, és ruhadarabokon aludt.

De hiába volt mellettük tűz, akkor is vacogtak. A ruhájuk teljesen átázott és az erős szél ezt még súlyosbította. Egy pillanatig csak néztem őket, nem szálltam ki a kocsiból. Láttam rajtuk hogy feladták és csak arra vártak hogy vége legyen.

A nő reszketett a hidegtől, és a félelemtől is a kocsit látván. A férfi arckifejezése már olyan volt, aki felkészült a halálra. Egy pillanatra a nő szemébe néztem, és nem tudom miért, de megsajnáltam őket. Kiszálltam, és ezt mondtam nekik:

„Ne féljenek! Szálljanak be gyorsan elviszem magukat a házhoz. Meggondoltam magam mégis kiadom önöknek.”

A férfi és a nő megölelték egymást örömükben, és gyorsan berakták a gyerekeket az autóba. Kicsit szűkösen voltunk, hiába volt a kocsi egy nagy terepjáró, de nem tizenhárom emberre tervezték.

Persze az úton hálálkodtak egy ideig, de már alig álltak lábon a fáradtságtól.

Majd mikor odaértünk a házhoz, azt mondtam nekik hogy hiányzik egy ablak ott betudnak menni a házba, és a kamrába találnak régi deszkát, és tönkrement bútorokat, ezzel be tudnak fűteni a kályhába, másnap reggel pedig elhozom nekik a kulcsokat.

Majd én is hazamentem.